Munkakeresés

A hosszú blogszünet alatt kétszer is jártunk Magyarországon, és a legtöbb ismerősöm erről a témáról kérdezgetett, így gondoltam most részletesen írok róla. Előrebocsátom, hogy az itt leírtak az én személyes tapasztalataimat és véleményemet tükrözik, illetve elsősorban Londonra vonatkoznak, az ország többi részéről nem sok információm van, azok is csak másodkézből. 

Kezdjük az alapokkal. Magyar állampolgárnak nincs szüksége sem vízumra, sem munkavállalási engedélyre, hogy az Egyesült Királyság területén munkát vállaljon. Egyszerűen csak ide kell jönni, igényelni egy NI számot, és találni egy munkáltatót, aki alkalmaz minket. Ez utóbbi azonban nem olyan egyszerű.

Az első alapeset, hogy valakinek egy nagyon keresett, piacképes végzettsége van, lehetőleg több éves munkatapasztalattal, és angol nyelvtudással. Ekkor akár otthonról is lehet munkát találni, ahogyan azt a párom is tette. Vannak szakmák, például asztalos vagy vízvezeték szerelő, ahol még a nyelvtudás sem annyira lényeges, csak jó szakember legyen az illető. Van asztalos ismerősöm, aki nulla angol nyelvtudással érkezett, mégis hamar talált munkát. (Azóta már jól megtanult angolul, sőt a lengyel nyelv alapjait is elsajátította a kollégáitól.)

Ha valakinek nincs jó szakmája, de a nyelvet jól beszéli, annak sincs oka elkeseredni, a vendéglátás és a kereskedelem területén hamar lehet munkára lelni. Legjobb példa erre az egyik barátnőm, ő két nap alatt talált állást egy belvárosi étteremben, sőt két másik helyre is behívták volna próbanapra, ha addigra nem fogadja el a meglévő ajánlatot. Ilyenkor azonban az időzítés is számít, itt is vannak holtszezonok, amikor kevés a munkalehetőség, ilyen leginkább az év eleje, de a jó idő és a turistaszezon közeledtével megélénkül a munkaerőpiac. Mindenképpen érdemes az életrajzot személyesen bevinni az adott céghez, mert ha csak azt látják, hogy most érkeztünk az országba, szinte biztosan félre is teszik, de ha egy személyes találkozásnál rögtön kiderül a magabiztos nyelvtudás, akkor jó eséllyel pályázhatunk. Aki ilyen téren szeretne elhelyezkedni, annak azt ajánlom, nyomtasson ki egy nagy kupac életrajzot, és vegye nyakába a várost. A fent említett barátnőmmel mi elindultunk a belvárosban, és minden utunkba eső boltba, kávézóba, étterembe betértünk, és leadtuk az életrajzát. Sok helyen egyből le is ültették egy gyors beszélgetésre, volt ahol rögtön ki kellett töltenie egy felvételi tesztet is, és mint mondtam, hamar sikerrel is járt.

Vannak, akik minimális angoltudással érkeznek a szigetországba, az ő helyzetük a legnehezebb. Ilyenkor elsőnek a munkaerő-közvetítő cégeket érdemes megkeresni. Ezek az ügynökségek különböző gyári, raktári munkákra közvetítenek ki embereket, ezek főleg betanított munkák, semmilyen szaktudást nem igényelnek. Ezek azonban nem fix állások, a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha egy cégnek szüksége van néhány extra dolgozóra , akkor kér az ügynökségtől embereket, ha ez egy héten egy nap, akkor egy nap, ha a következő héten sok a munka, akkor lehet hogy 5-6 napra is kell menni, a következő héten viszont lehet hogy semmi nincs. Ezek a munkák tehát nem kiszámíthatóak, viszont a semminél ez is több, amíg az ember nem talál jobbat, addig ennek is örülni kell. Persze ha valaki jól dolgozik, akkor egyre többet hívják, sőt az is előfordulhat, hogy utána fel is veszik az adott céghez. A munkaerő-kölcsönzők egész évben toboroznak embereket, sokszor már másnap lehet menni dolgozni, így aki nem biztos állásra jön ki, és nem bánja a fizikai munkát, annak érdemes ezzel kitöltenie az űrt, amíg nem sikerül valami állandót találni. Vidéken sok az idénymunka is, lehet almát szüretelni, farmokon dolgozni, de ezek csak időszakosak, legtöbbször néhány hét, esetleg egy-két hónap.

Azt hiszem, tömören ennyit tudnék erről mondani, ha valakinek esetleg kérdése van, azt kommentben, vagy emailben küldje el, ha tudok, szívesen válaszolok.

Életjel

Nagyon régen nem jelentkeztem már, ennek szerencsére semmi komoly oka nincs, mindketten jól vagyunk, csak zajlott az élet, és nem jutott időm az írásra, vagy amikor időm lett volna, akkor kedvem nem volt. Most azonban igyekszem majd bepótolni az elmaradásokat. Sok félkész, vázlatokban meglévő bejegyzés várja, hogy végleges formába öntsem, és újabb ötletek is mindig adódnak. Remélem sikerül hamar új életet lehelnem a blogba :)
 

Varrógép

Múlt héten végre megérkezett otthonról a varrógépem. Mikor még Új-Zéland volt a közvetlen úticél, lélekben felkészültem arra, hogy a varrós holmijaim nem jöhetnek velem, mert a magas szállítási költség miatt nem éri meg magunkkal vinni őket, kint pedig biztos nem ezek szerepelnek majd az elsődleges beszerezni valók listáján, így egy-két évre le kell majd tennem a varrótűt. Azután amikor változott a terv, és London felé vettük az irányt, elkezdtem számolgatni, hogy ide vajon magammal tudom-e hozni a gépemet (és mindent ami ezzel jár). Úgy voltam vele, hogy majd ha ősszel hazalátogatunk, eldöntöm, mi legyen. Ahogy azonban teltek-múltak itt a hetek, egyre jobban éreztem, hogy hiányzik valami az életemből. Megpróbáltam az űrt „fejben varrással” kitölteni, még a Varróház internetes nyári táska fesztiváljára is beiratkoztam, hogy legalább gondolatban hódolhassak a hobbimnak. Párom egy ideig csendben nézte a szenvedésemet, azután elege lett, és azt mondta, küldessem ki a gépemet. Szerencsére időközben találtunk egy szállítócéget, ami a postánál jelentősen kedvezőbb áron szállít csomagokat Anglia és Magyarország között. Édesanyám összecsomagolta nekem az alapvetően szükséges felszereléseket, útnak indította, és pénteken végre kézhez kaptam a csomagokat. Boldogságom azóta határtalan!! :)

Török pide

Nemrég kedvenc gasztroblogomat böngészve találtam rá a török pide receptjére. Ezt persze rögtön ki is kellett próbálnom :) A tésztát szójatejjel készítettem, de így is nagyon jól sikerült, tölteléknek pedig darált hús került bele zöldséges paradicsomszósszal. Mivel kettőnknek ez az adag túl sok volt egy étkezésre, ezért a csónakok egy részét "elősütöttem", vagyis csak addig sütöttem amíg a tészta már majdnem megsült, de még nem kezdett el pirulni. Ezek a hűtőben egy-két napig jól elálltak, és ha megéheztünk, csak be kellet tenni a sütőbe, és pár perc alatt készre sültek. Ha lenne fagyasztónk (de itt nincs), akkor le is fagyaszthattam volna őket, mint a félkész mirelit pizzákat. Nagy sikert aratott, így biztos hogy más töltelékekkel is el fogom készíteni.

Olimpiai láng

Ma szabadnapos voltam, így elmentem megnézni az olimpiai fáklyás futást. Nem kellett nagyon messzire utaznom, de így sem volt könnyű dolgom. A metróközlekedés akadozott, két vonat ki is maradt. Az utastájékoztatás sem volt az igazi, van még mit dolgozniuk rajta :) 

 

Mikor odaértem a Station Road-ra Harrowban, már gyülekezett a tömeg az út mentén. Mindenki vidám volt, sokan zászlókat és a fáklyavivőt buzdító transzparenseket lengettek. Egy nemzeti színű kosztümbe öltözött csoport vidám dobszóval kísérte az eseményeket.

Először rendőrök érkeztek, hogy biztosítsák az útvonalat, utánuk a szponzorok buszai jöttek, amiken szólt a zene, és táncosok biztatták ünneplésre a várakozókat. Az egyik furgonban ott ült a "királynő" is :) 

Az olimpia kabalafigurája, Wenlock is ott volt minden kocsiban. A buszok után újabb motoros rendőrök érkeztek, vidáman mosolyogva pacsiztak az út szélén állókkal. 

 

Mikor a várakozás a tetőfokára hágott, végre begördült a futót kísérő busz, és feltűnt az olimpiai fáklya is. A nézők hatalmas ujjongással kísérték útját. 

 

Néhány gyerek elkezdett a fáklyavivővel együtt futni az út szélén, ehhez aztán sokan nevetve csatlakoztak, köztük én is. Pár száz méteren keresztül így mi is részesei lettünk ennek az élménynek. A hangulat egészen különleges volt, és miután a menet továbbhaladt, az emberek vidáman mutogatták egymásnak az elkészült fényképeket, videókat, majd mindenki mosolyogva indult a dolgára. Számomra feledhetetlen élmény volt a mai nap!

Brighton

Végre ide is megérkezett a nyár, kisütött a nap, és kabátra sincs már szükség! Ennek örömére vasárnap leugrottunk Brightonba, a tengerpartra. Ez a kellemes kis üdülőváros nagyjából egy órányi vonatútra van London központjától. A település - már amennyit láttunk belőle - nagyon hangulatos, rendezett, igazi tengerparti üdülőhely. Az utcák tiszták, a házak szépek, a parkok virágoktól pompáznak. A part mentén szépen kialakított sétányokon lehet barangolni, az aktív pihenésre vágyókat röplabda, kosárlabda, sőt még gördeszka pályák is várják. Természetesen megtalálhatóak az ilyen helyeken szokásos szuvenírárusok is.

Minket leginkább mégis a kavicsos tengerpart vonzott. Délelőtt még nem voltak sokan, kényelmesen kifeküdtünk a törülközőnkre, napoztunk, piknikeztünk, élveztük a jó időt. Gyűjtöttünk kagylókat, és szép kavicsokat is :) A vízbe csak bokáig merészkedtünk, a 15 fokos víz nekünk túl hideg volt, de néhány elszánt ember úszott a habokban. Jónéhány szörföst és vitorlázót is láttunk. Délutánra már nagyobb lett a tömeg, ekkor felkerekedtünk sétálni.

A Bandstand-en épp egy Beatles tribute zenekar játszott, hallgattuk őket egy kicsit, miközben lelkes turistalányok ugráltak vidáman a zenére. A környező sétálóutcák bejárása után visszatértünk a partra még egy kis időre, majd indulnunk kellett a vonathoz. Összességében remek napunk volt, máskor is szívesen visszamennék ide.

Windsor

A következő hétvégén Windsorba látogattunk. Nekem ez volt az első angliai vonatozásom, így erről is írnék röviden. Én az otthoni, régi típusú, „kék” vonatokhoz vagyok szokva, amikre lépcsőn kell feltornázni magam – és a csomagjaimat – és amiknek nagy, tágas belső terei vannak, rémesen tapadós műbőr ülésekkel. Ezzel szemben az itteni vonatok inkább metrószerelvényekre hasonlítanak, alacsony padlósak, keskenyek, és sokkal kisebb a belső terük. Persze szépek, modernek, de mégis szokatlanok kicsit. Amit pedig nem tudom hogy lehet megszokni, az az hogy a gyorsvonatok lassítás nélkül haladnak át az állomásokon. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy békésen ácsorogsz a peronon, és egyszer csak elhúz melletted egy 80-100 km/h-val közlekedő jármű. Hatalmas menetszele van, és felettébb ijesztő is. Nem véletlen, hogy a peronokon széles biztonsági sávok vannak felfestve, ahová tényleg nem szabad állni. A megfelelő vonat megtalálása nem nehéz, minden peronon van kijelzőtábla, ami nem csak azt írja ki hogy hová megy a vonat, de azt is hogy milyen megállókban áll majd meg út közben. Ha valaki előre megnézi a menetrendet, akkor könnyen odatalál az úticéljához. Persze ha valaki – mint mi – nem figyel oda eléggé, akkor csak a peronon állva jön rá, hogy nem megy közvetlen vonat oda ahová gondolta, hanem majd át kell szállni útközben :) Sebaj, végül csak sikerült odatalálnunk. Kijelzőtáblák amúgy nem csak a peronokon vannak, hanem a vonatokon is, így helyismeret nélkül is könnyű boldogulni. Természetesen be is mondják a megállókat, de én még a magyar hangosbemondókat sem midig értem, nemhogy az angolt, így egyszerűbb az írott verzióra hagyatkozni. 

 

Winsorba érve először körbesétáltuk a kastélyt (a kastélyon belüli túrát meghagytuk az esős őszi napokra). A kastélyból a „The Long Walk” elnevezésű, fasorral övezett, több mint négy kilométer hosszú sétányon indultunk tovább. Lenyűgöző látvány ez a nyílegyenes, szépen rendben tartott út, gondosan nyírt gyeppel, gesztenyefákkal övezve. Most nem mentünk végig az egész úton, hanem elkanyarodtunk, és 20 perc séta után eljutottunk a Temze partjára. 

A parton végig árnyas sétány vezet, útközben pedig meg lehet csodálni a folyóparti villákat, amik legtöbbször saját stéggel, csónakkikötővel rendelkeznek. Az idő végig szép, napsütéses volt, nagyon jól éreztük magunkat. Hazafelé még lila tehénnek álcázott lovat is láttunk :)