Múlt héten végre
megérkezett otthonról a varrógépem. Mikor még Új-Zéland volt a közvetlen úticél,
lélekben felkészültem arra, hogy a varrós holmijaim nem jöhetnek velem, mert a
magas szállítási költség miatt nem éri meg magunkkal vinni őket, kint pedig biztos
nem ezek szerepelnek majd az elsődleges beszerezni valók listáján, így egy-két
évre le kell majd tennem a varrótűt. Azután amikor változott a terv, és London
felé vettük az irányt, elkezdtem számolgatni, hogy ide vajon magammal tudom-e
hozni a gépemet (és mindent ami ezzel jár). Úgy voltam vele, hogy majd ha
ősszel hazalátogatunk, eldöntöm, mi legyen. Ahogy azonban teltek-múltak itt
a hetek, egyre jobban éreztem, hogy hiányzik valami az életemből. Megpróbáltam
az űrt „fejben varrással” kitölteni, még a Varróház internetes nyári táska fesztiváljára is beiratkoztam, hogy legalább gondolatban hódolhassak a
hobbimnak. Párom egy ideig csendben nézte a szenvedésemet, azután elege lett, és
azt mondta, küldessem ki a gépemet. Szerencsére időközben találtunk egy
szállítócéget, ami a postánál jelentősen kedvezőbb áron szállít csomagokat
Anglia és Magyarország között. Édesanyám összecsomagolta nekem az alapvetően
szükséges felszereléseket, útnak indította, és pénteken végre kézhez kaptam a
csomagokat. Boldogságom azóta határtalan!! :)
