Rendezkedés

A következő hétfőn párom már munkába állt, így egyedül maradtam otthon. Időközben megérkeztek a csomagjaink Magyarországról, ezeket kellett kipakolnom, elrendeznem, és persze rengeteg beszerezni való is volt még. Sok apróságról nem is tudjuk hogy kell, amíg nem hiányzik: tettem volna be a húst a sütőbe, de nem volt alufólia hogy letakarjam, szerettem volna kiteregetni a mosást, de nem volt ruhacsipeszem, stb. Így aztán napjában többször is mehettem boltba, de legalább a hét végére már kezdtem tisztába jönni az árakkal, és hogy mit hol érdemes keresni.

Nekiláttam sorban kimosni a függönyöket, és eközben felfedeztem, hogy kivétel nélkül az összesen van legalább egy varrás ami el van szakadva. Nem tudom, az előző lakó mit csinált velük, a függönybe kapaszkodva hintázott, vagy ki tudja mit művelt. Sebaj, tű cérna elő, az alap varrókészletet még otthon összeállítottam, így egy délután alatt készen lettem velük.

A hét során  jöttek bekötni az internetet, ellenőrizni a gázórát. A szerelőkkel legalább tudtam egy kicsit angolul beszélgetni, ami jelentősen növelte az önbizalmam, mert remekül megértették amit mondtam, és én is őket, így már nagyobb magabiztossággal vághatok bele a munkakeresésbe. Az egyetlen kudarc az volt, mikor az indiai boltosnak próbáltam elmagyarázni, hogy sütőzacskót szeretnék, mire ő egyre csak a tortaformákat mutogatta nekem. Sütőzacskót azóta sem találtam sehol ...

Beköltözés

Mielőtt útnak indultunk Londonba, a legnagyobb aggodalmunk a lakáskeresés volt. Sok nehézségről, akadályról olvastunk a különböző blogokon, fórumokon, így igazán szerencsésnek tartjuk magunkat, hogy nyolc nappal az érkezésünk után már a kezünkben tarthattuk leendő otthonunk kulcsát. Az ingatlanügynök mindenben a segítségünkre volt, és  a megbeszélt napon az irodájában aláírhattuk az igencsak részletes bérleti szerződést (még az is ki van kötve, hogy milyen gyakran kell ablakot mosnunk). Ezután elkísért minket a lakásba, ahol egy nagyon részletes, fényképekkel is dokumentált leltárt vett fel, majd sok szerencsét kívánva elköszönt tőlünk. Végre otthon voltunk.

 A lakás maga nagyon jó állapotú, szépen karban tartott, a falak frissen festve, a nappaliban vadonat új padlószőnyeggel, nemrég kicserélt duplaüveges ablakokkal. Angol mértékkel nézve feltűnően tiszta is volt, de ez persze nekünk nem volt elég, így hamarosan felkerekedtünk tisztítószereket és eszközöket vásárolni. A legnehezebb feladat a sütőtisztító beszerzése volt, jónéhány üzletet végig kellett járnunk, mire ráakadtunk. Úgy tűnt, az előző lakó hamarabb feladta a keresést, mivel a sütőt vastag ráégett zsírréteg fedte. A fürdőszobai csempe lesúrolása sem tartozhatott a kedvenc elfoglaltságai közé. Két nap múlva azonban már minden ragyogott, és mi elégedetten dőltünk hátra a kényelmes fotelekben. A következő pár nap a még hiányzó dolgok beszerzésével telt. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyi apróság kell egy háztartásba: a szemetesvödörtől kezdve a vízforralón át az íróasztalig sok mindent vettünk/rendeltünk.

Szombaton aztán úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy kis szórakozást, így felkerekedtünk megnézni London belvárosát. Párom már többször járt itt, én még egyszer sem, így ő lett az idegenvezető.  Bejártuk a Kensington Gardens-t, a Hyde Parkot, és a St. James’s Parkot, én pedig nem győztem ámulni, hogy milyen szépek, rendezettek, tele csodás öreg fákkal, tiszta vizű tavakkal, és persze kacsákkal meg mókusokkal. Megnéztük a Buckingham palotát, a Westminster apátságot, a parlament épületét, és a híres óriáskereket is. Az időjárás is kedvezett nekünk, ragyogó napsütéssel és igazi nyári meleggel ajándékozott meg minket, hazafelé pedig csodás naplementében gyönyörködhettünk.

Tudja valaki a nevem?

Mert az elmúlt napok ügyintézései során az derült ki, hogy én nem. Ott hagytam abba, hogy a költözésre várva nekiláttunk a többi sürgető feladatnak. Először is bankszámlát kellett nyitni, mert már nagyon elegünk volt abból, hogy mindenhová készpénzzel rohangáljunk, ráadásul annál nem sok drágább megoldás van, mint hogy külföldi automatából magyar visa kártyával vegyünk ki pénzt (a visa kártyánál először átváltják forintról dollárra, majd dollárról fontra az összeget, ráadásnak pedig rátesznek 3-4 ezer forintnyi készpénzfelvételi díjat). Az átutalás magyar számláról angolra azért  valamivel olcsóbb. Ettől is féltünk egy kicsit, de ismét szerencsénk volt, az ügyintéző fiatalember nagyon segítőkész volt, még az sem volt akadály, hogy hotelban laktunk, és csak annak a címét tudtuk egyenlőre megadni. Az útleveleken kívül semmire nem volt szükség, és percek alatt nyitott nekünk olyan számlákat, amiknek semmilyen számlavezetési vagy egyéb havidíja nincs, pár nap múlva pedig meg is érkeztek a bankkártyáink a hotelba (a recepciósok nagyon kedvesek voltak, megbeszéltük velük előre hogy leveleket várunk, ők pedig eltették nekünk, sőt még azt a levelemet is megkaptam tőlük, amelyik már a kiköltözésünk után érkezett).

A következő feladat számomra az NI szám igénylése volt. Ez a National Insurance Number, olyan itt mint nálunk az adószám és a TB szám egybevonva. Erre már a munkakezdésnél szükség van, és mivel két-három hét is lehet az igényléstől mire megkapja az ember, gondoltam minél hamarabb túl kell esni rajta. Páromnak könnyebb a dolga, neki a leendő munkahelye igényelte meg. A dolog menete elég egyszerű: egy központi telefonszámon be kell jelentkezni hogy igényelni szeretnél NI számot, ekkor felveszik az adataidat, és kapsz egy időpontot az egyik hozzád közeli munkaügyi központba. Nekem már másnapra tudtak időpontot adni, igaz, vagy másfél órányi útra a hoteltől, de legalább kipróbálhattam a híres londoni metrót is. A központban kb 20 perces interjún kellett részt vennem egy ügyintézővel, ahol részletesen kifaggattak arról hogy ki vagyok, mit akarok itt, miből óhajtok megélni amíg nem találok munkát, stb. Be kellett mutatni az útlevelemet, magyar személyimet és lakcímkártyámat (utóbbi a személyi számom miatt kellett neki), és a születési anyakönyvi kivonatomat. Mivel EU állampolgár vagyok, ezért nem kellett túlzottan győzködni az úriembert, elég hamar aláírhattam a kérvényt.

Eközben azonban felmerült egy komoly kérdés, hogy mi is az én nevem. A keresztnevem ugyanis Gyöngyi, amit én eddig nemes egyszerúséggel Gyongyi-ként használtam. Az ügyintéző azonban felhívta a figyelmemet arra, hogy az útlevelem fényképes oldalának alján, a két fekete csíkban a nevemet Gyoengyi-ként tüntette fel a magyar állam, és hogy bizony ez a helyes, az ö betű nem o az angolban, hanem oe. Na most jól meg vagyok lőve. Eddig mindenhol a Gyongyi-t adtam meg, a bankkártyámra is ezt írták rá szép dombornyomással, most akkor ezekkel mi legyen? Írtam is gyorsan a londoni magyar konzulátusnak, a véleményüket kérve, hogy akkor most melyik a helyes, illetve át kell-e javíttatnom a nevemet ott, ahol a Gyongyi-t adtam meg, mire azt a nagyon hasznos, egy mondatos választ kaptam, hogy akaratom ellenére senki nem kényszeríthet a nevem megváltoztatására. Na kösz. Mindegy, mostantól a Gyoengyi-t használom, mert a NI számomhoz ez a név van rendelve, tehát a brit hivatalok csak ezen a néven fogadnak el. Épp elég volt eddig arra figyelni, hogy a nevemet angolosan írjam le mindenhol (keresztnév, azután a vezetéknév), most még erre is figyelnem kell, mert reflexből a megszokottat kezdem el, azután meg javítgathatok, miközben néznek rám furán, hogy nem tudom a nevemet? Nem. De már tanulom.

Üdvözlet Londonból

Május 10-én landolt a gépünk Luton repterén. Az előző hetek idegeskedése, ügyintézése és persze a rengeteg pakolás után igazán jó volt hátradőlni az ülésben, tudván hogy most már semmi baj nem történhet. Minden bőrönd a gép hasában, a kézipoggyászokat is felengedték a gépre (bár az enyémnél elég csúnyán néztek a pultnál, mert igencsak feszegette a súlyhatárt), most már csak élvezni kell az utat. Hamar el is aludtam, majd kissé ijedten ébredtem, mert párom eltűnt a mellettem lévő sorból, a helyén egy idegen férfi ült. Szerencsére hamar kiderült, hogy biztonsági okokból átültették az első sorba, a VIP helyek egyikére. 

London kiadós esővel és hatalmas széllel fogadott minket, így jól jöttek a kabátok amik otthon a 30 fokos melegben túlzásnak tűntek mindenkinek. A taxit előre megrendeltük (kettőnknek olcsóbb és kényelmesebb volt mint a sok átszállásos tömegközlekedés), így Lutonban már várt ránk a kedves, mosolygós sofőr. A szállodáig vezető út során a zuhogó esőn kívül semmit nem láttunk. A hotel Southall negyedben volt, olcsó, de tiszta és kellemes. Hamar kiderült, hogy ez a rész az indiai negyed, “Little India” ahogy itt hívják. Az utcán egyaránt  látni csodás színes szárikba öltözött nőket, tetőtől-talpig fekete csadorban járó hölgyeket, turbános férfiakat. Később megtudtuk azt is, hogy tőlünk néhány utcányira található a legnagyobb európai Szikh templom (Gurdwara Sri Guru Singh Sabha). A környék éttermeiben igazi autentikus indiai és ázsiai ételeket lehet kapni, és bár az erős fűszerezést meg kellett szokni, nagyon jókat ettünk. Különösen a báránycurry, és a tikka nevű, fűszeres sült húsokból álló előétel ízlett, utóbbit sistergős forró tálon hozzák ki, sült hagymával és salátával körítve. Ajánlani tudom a savanyított chilipaprikát is, nagyon finom.

Az érkezésünk utáni első napon belevetettük magunkat a lakáskeresés küzdelmeibe. Ez volt az egyik legsürgősebb feladat, és ettől féltünk a legjobban, mert sok nehézségről hallottunk, olvastunk korábban. Az első pár Southall-i ingatlanközvetítőnél nem sok jóval kecsegtettek minket, sajnos az egyszobás lakások nagyon gyorsan gazdára találnak. Az internetes hirdetésekkel sem jártunk jobban, mindegyiknél azt a választ kaptuk, hogy már találtak bérlőt. Ezek után elhatároztuk, hogy elbuszozunk abba a negyedbe, ahol lakni szeretnénk, felkeressük az ottani ingatlanirodákat, és közben megismerjük a környéket is. Az utazás nem ment túl egyszerűen, mire rájöttünk hogy le kellett volna szálnunk, már régen magunk mögött hagytuk a tervezett megállót. Sebaj, sétálni mindig is szerettünk, így elindultunk vissza a központ felé. Útközben találtunk jónéhány ingatlanirodát is, és itt már sokkal több szerencsénk volt mint Southallban, rögtön az első helyen sikerült is egy lakásnézést megszervezni délutánra. Ezután már lelkesebben mentünk tovább, és a következő néhány ügynöknél is hasonlóan jártunk, sőt volt ahol egyből kocsiba is ültettek, és elvittek megmutatni a lakást. Ahol nem tudtak konkrét lakást mutatni, ott is felírták az adatainkat, és megígérték hogy majd hívnak ha lesz valami. Ahogy telt a délután, úgy tágítottuk a keresés körét, egyre több kerület került be az esélyesek listájába. Estére találtunk is egy lakást Hillingdonban, ami mindkettőnknek megfelelt volna. Némi utánanézés után kiderítettük, hogy a környék is szimpatikus, és a közlekedés sem rossz, így másnap reggel már nyitás előtt az ingatlaniroda ajtajánál vártuk, hogy letehessük a foglalót. Az ügynök alig fél órával a kiírt nyitási idő után fel is bukkant, elintéztük a papírmunkát, majd a nem messze lévő Uxbridge felé vettük az irányt. Ez a környék egyik központi része, bevásárlóközpontokkal, mozival, sétálóutcával. Boldogságunkat azonban hamarosan eltörölte az ügynök telefonja, amiből megtudtuk, hogy a tulajdonos már előző este kiadta a lakást másnak. Azonban tudna mutatni egy másik lakást is a környéken, ami ugyan drágább, de két szobás, és szerinte jó lenne nekünk. Vissza is mentünk hozzá rögtön, és ismét beigazolódott, hogy a szerencse velünk van, ez a lakás ugyanis százszor jobb volt mint a másik, sokkal szebb, tisztább, a bútorok és a gépek is sokkal újabbak, szebbek. Nem is haboztunk sokat, azon  nyomban letettük a foglalót (pontosabban ismét odaadtuk azt, amelyiket pár perccel előbb kaptunk vissza az ügynöktől). Ezután már csak a rettegett “credit check”-re kellett várni. Itt ugyanis mindenhez kreditvizsgálat kell, és ez az ahol a külföldiek hamar bajba kerülnek. Mi sem tudtunk korábbi angol szállásadót, vagy munkáltatót felmutatni, a magyar referenciák pedig sajnos nem voltak elegek, elbuktuk az ellenőrzést. Azonban erre is létezik megoldás: le kell tenni három hónap előleget (meg persze a hat hét kauciót, az ügynöki díjat, és minden egyebet), és akkor miénk a lakás. Szerencsére erre fel voltunk készülve (sőt, mi hat hónappal számoltunk, így még örültünk is hogy csak a fele kell), így néhány nap múlva költözhettünk is. Amíg erre vártunk, nekiláttunk a többi sürgős intéznivalónak, de ezekről majd a következő bejegyzésben mesélek.

Intro

Ez lesz az első bejegyzés, így azt hiszem illene röviden összefoglalni, hogy mi is lesz itt olvasható a későbbiekben. Párommal úgy döntöttünk, hogy szeretnénk áttenni főhadiszállásunkat a világ másik oldalára, Új-Zélandra. Ez viszont nem megy olyan gyorsan, mint szeretnénk (hogy egész pontosan mi kell hozzá, és mennyi időbe telik, azt párom már leírta a saját blogjában, ezért ezzel nem untatnám a kedves olvasót). Addig is, hogy világot lássunk, és megszokjuk az angol nyelvet, átköltöztünk ide Londonba.  Blogomban tehát az itteni kalandjainkról fogok elsősorban beszámolni. Lesz itt szó a kezdeti izgalmakról, nehézségekről, előbb-utóbb pedig remélhetőleg a szorgos mindennapokról, az itteni élet apró-cseprő dolgairól. Mivel szabadidőm jelentős részét a hobbijaimra áldozom, feltehetőleg ezek is megpróbálnak majd bekúszni a számtógép képernyőjére. Nem vagyok egy nagy gasztrotudós, de szeretek főzni, így ha rábukkanok egy-egy izgalmas receptre, különleges helyi ízre, ezeknek is teret fogok engedni. És hogy kinek is írom mindezt? A családomnak és az otthoni barátoknak, hogy tudják, mi van velünk, a hozzánk hasonlóan külföldön szerencsét próbálni vágyóknak, mert mi is sok hasznos információt és tanácsot kaptunk hasonló blogokból, és persze magamnak, mert naplót írni jó :)